Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, mûvészeti íróként, az ex librisek alkotójaként és népszerûsítõjeként tartjuk számon. Újabban a mûemlékvédelem szervezésében is eredményes munkát fejt ki. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, mûvész-szemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket. Aztán kis érlelés után az emlékekbõl mûalkotások születnek, megörökítve nem csak a látványt, hanem annak hangulatát is.

Legújabb kötetében Takács Gábor tovább lépett, mert a képi megörökítés mellett az élmények szóbeli megfogalmazására is vállalkozott. Bejárta a fél világot, Barcelonától Pekingig, s a legmaradandóbb benyomásokat, látványokat nem csak a grafika nyelvén, hanem beszámolókban is elénk tárja. Tizenhárom helyszínt ragad meg, közülük tíz világváros, amelyek nevét mindenki ismeri, amelyekrõl sokat írtak, s bizonyára mûvészi megörökítésben is bõvelkednek. A három másik város élettérként, személyes sorsának részeként került az albumba, hiszen számára Kolozsvár, Szamosújvár és Szeged legalább olyan jelentõs, mint az igazi világvárosok.

Barcelonával, a legújabb élménnyel indul a kötet. Gaudí, a modern építészet egyik atyja bûvöli itt el a szerzõt. A még mindig épülõ híres templom, a Sagrada Família és a természet felöltöztetésébõl született Güell-park. Az ismételten felkeresett Rómából a turistáktól nyüzsgõ Spanyol tér és lépcsõ, a piactérként is látványos, történelmi emlékektõl telített Campo de’ Fiori, és persze, a Szent Péter-bazilika ragadta meg. Amott észrevesz egy dobozban lakó hontalant, megfigyeli a piactér déli átalakulását idegenforgalmi központtá, a bazilikánál már elárasztják a méretek, a mûvészi benyomások. Hol csodálkozik az összképen, hol megáll egy-egy részletnél. Így indítja sorait: „A rálátás a bazilikára lenyûgözõ. Már messzirõl érezni a vonzást, a tér sodrását, ahogy egyre közelebb visz a mind nagyobbra növõ templomhoz.” Aztán sorra következnek az épületrészek, szobrok, emlékmûvek. Jeruzsálemrõl tömörebb képet kapunk, itt hagyja inkább a grafikákat beszélni, hisz kifejezetten mûvészi céllal kereste fel a várost. Szól a Szikladómról, a Siratófalról, a Szentsír-bazilikáról és az Ecce Homo-ívrõl. Úgy érzi, valamennyinek a világvallásoktól kapott eszmei értéke a legfontosabb.

Isztambulba egy ex libris-kongresszus kapcsán jutott el, de fõleg a város megismeréséért vállalta az utat. Kis történeti áttekintés után a múzeummá lett Hagia Sophia, a karcsú minaretek közt kibontakozó Kék Mecset és a Boszporuszt õrzõ Galata-torony néhány titkával ismertet meg.

Közép-Európából Prága, Krakkó és Varsó mûemlékei ragadják meg. Az utóbbi két várost egy fejezetbe vonva tárgyalja. E városokban kevesebb idõt töltött, s bár felsorolja mûemlékeiket, kevésbé tudtak lelkéhez férkõzni. Bizonyság erre az is, hogy az itteni élmények nem ihlették alkotásra. Más a helyzet Stockholmmal, Észak Velencéjével. Itt két hétig mûvészi célkitûzéssel járhatta a várost, ízlelhette hangulatát, látványait. Egy kicsit a nyelvbe is belekóstolt, lefordította a városnegyedek beszélõ neveit. Nem is gondolná az ember a szigetek közt közlekedve, hogy néha Oroszlán-lapályon, Liliom-parton vagy Nyárfa-félszigeten tartózkodik. A Királyi palota vagy az Operaház történetét, leírását az útikönyvi adatokhoz képest személyes benyomásokkal fûszerezi. Szentpétervárral kapcsolatban régebbi emlékekre alapoz: akkor járt ott, amikor még Leningrádnak nevezték. Említi székesegyházait, palotáit, múzeumait, szobrait, de mégis egy Néván megtett késõ délutáni hajóút, a színek hihetetlen játéka az, ami máig visszaköszön emlékezetében.

A legtávolabbi hely, ahova – egy ex libris-kongresszus alkalmával – eljutott, Peking. Tíz nap alatt mindazt láthatta, megízlelhette, fel is vázlatozhatta, ami a kínai fõvárosból nemzetközi hírû. Járt a Tiltott Város palotáiban, a Nyári Palota pavilonjai közt, az egykori császári kertbõl lett Bei Hai parkban és a méreteivel meglepõ, véráztatta Tienanmen téren is. A fõvároson kívül pedig eljutott a kínai Nagy Falig. Építésével kapcsolatosan egy legendát is feljegyez. Hossza máig bizonytalan, csak hozzávetõlegesen becsülik 7300 kilométernyire. Sokszor nehezen ta-lál szavakat a kínai világ jellemzésére, hiszen egy európai számára ott minden meglepõ. Így vall errõl: „Az a pompa, fényûzés, ami ezt a színes császári mesevilágot jellemzi, szinte leírhatatlan. Úgy hiszem, nincs az a szókincs, amellyel ezt a térséget jellemezni lehetne a maga valós szépségében.” Grafikailag viszont megtalálta az eszközöket a szemléltetésre.

A szülõváros, Kolozsvár mûemlékei közül ötöt emel ki, talán ezek férkõztek a szívéhez legközelebb. A kolozsmonostori bencés apátság temploma kapcsán a hányatott történelem sok veszélyére mutat rá, a Rhédey-palotáról írva az átépítésekre figyelmeztet, a jezsuiták emelte, majd piaristáktól használt nemes ifjak szállása esetén az épület funkcióit körvonalazza, a belvárosi unitárius templom építése kapcsán a kis közösség nagy erõfeszítését hangsúlyozza. A Mátyás-szoborcsoportot Kolozsvár szimbólumaként mutatja be, s feleleveníti száztíz éves történetét, egészen a 2011-ben befejezett restaurálásig. Még egy Mátyás-legendát is idéz.

Az örmény fõváros, Szamosújvár másfél évtizedig munkahelyt adott Takács Gábornak, úgyhogy volt ideje megismerkedni történelmével, annak emlékeivel, a legfontosabb mûemlékekkel. A Salamon-templom, az örmény katolikus templom és a Martinuzzi-vár tömör ismertetését olvashatjuk ihletett képek kíséretében. A Tisza-parti város, Szeged úgy kerül érdeklõdési körébe, hogy ott rokonai laktak, s többször is elgondolta: ha Kolozsvár elengedné, talán ott is tudna élni. A Fogadalmi templom, a Dóm tér és Dankó Pista szobra ragadt meg leginkább emlékezetében.

A kötetet félszáz színezett metszet illusztrálja. Fametszetek, tusrajzok és vegyes grafikák. Egyes városoknál a metszet lép elõtérbe, a szöveg csak kísérõ elem. Máshol a szöveget kíséri a metszet, fõleg a mozaik-típusúak: Szeged, Prága, Szentpétervár esetében összekombinálja a város mûemlékeit egyetlen képbe. Róma, Jeruzsálem, Stockholm és Peking esetében tudatosan alakított képsorokat kapunk. Kolozsvárról bizonyára több kép is állt a szerzõ rendelkezésére, fõleg a Mátyás-szoborról készítettekbõl válogatott bõkezûen. Míg a jeruzsálemi és stockholmi képek aprólékosabb kimunkáltságukkal hatnak, a barcelonaiak, rómaiak inkább sejtetnek. Kolozsvárról mindkét típusban születtek képek. Szeret alulnézetbõl megragadni épületeket, szobrokat. Így tudja monumentalitásukat hangsúlyozni. Igen sikeresek azok az ábrázolások, amikor egy-egy nyíláson, kereten átnézve ragadja meg a látványt. A mediterrán alkonyat pálmafája, háttérben a lenyugvó Nappal és a madarakkal a keleties mintázatú nyílásból nézve hangulatot, kultúrát és tájat is sugall. A szabálytalan kõnyíláson át feltûnõ kolozsmonostori apátsági Kálvária-templom sziluettje gótikus vonalaival a tájékozatlan szemlélõnek is elárulja, hogy mûemlékrõl van szó. A gótikus vágású kapu alól felsejlõ unitárius templom barokkos tömbje az építõ felekezet lelki erejét érzékelteti. Az oldalnézetbõl feltûnõ Mátyás-szobor az egyik vitézzel még az idegennek is legendát, fenséget sejtet. A szerzõtõl megmintázott ízléses iniciálék, a négyszöges formátum, a metszetekkel díszített borítók ténylegesen albummá teszik a könyvet.

A kötet elõszavát Hantz Lám Irén írta, aki maga is szenvedélyes utazó, a megidézett városok jó részét látta már. Tõle tudjuk meg, hogy Takács Gábor Gy. Szabó Béla és Barcsay Jenõ tanítványának vallja magát, négy könyv szerzõje, 18 egyéni és 54 csoportos grafikai kiállítás részvevõje.



Takács Gábor: Barcelonától a Távol-Keletig szóban–képben. Stúdium Kiadó, Kolozsvár, [2013].

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1416